Rég nem írtam, ne haragudjatok! Nézem a statisztikát és hallgatásom ellenére is ide-ide téved egy-két látogató, aki talán csalódott az újabb ötletek hiányáért. Nem voltam formában, nem sokat barkácsoltunk mostanában a csajokkal és ha mégis, elmaradt a fotózás.
Nagy izgalmakkal teli időszak áll mögöttünk, nagyobbik gyermekünk középiskolába felvételizett. Remekül vette az akadályokat, nagyon büszkék vagyunk rá, de az igazat megvallva kicsit elfáradtunk a nagy drukkolásban. Szeptemberben kezdtük a kalandot az iskolák látogatásával, aztán karácsony után az írásbelivel folytattuk a sort, majd a szóbelik következtek, melyre lelkileg felkészülni sem egyszerű. Talán a szülőknek a gyerekeknél még nehezebb a dolguk. Sok-sok kérdés kavargott bennem, hisz én sem tudtam mire számítsunk. Éreztem, hogy okos és ügyes, de tudtam vannak szürke foltok a tudásában, amit meg kell világítanunk. Láttam, hogy mást fognak kérni az elmúlt évek feladatsorai alapján, mint amit tanultak és tudtam, hogy vannak dolgok, amit máshogy, egyszerűbben is meg lehet oldani, mint ahogy ők csinálták. Állandóan tipródtam, gyötörjem, hogy tanuljon többet, vagy hagyjam a maga útját járni, majdcsak ügyeskedik valamit? Aztán a kettő között lavírozva próbáltunk segíteni, bíztatni, szeretgetni és úgy tűnik sikerült.
Életem másik sarkalatos pontja én vagyok magam. Építészként nem találom a helyem a világban. Keresem azt a mást, ami értelmet, sikert visz a hétköznapjaimba. A gazdasági válság, ami már évek óta nyúz minket és egyszerűen elvette a kedvét, erejét az embereknek az építéstől, az én kedvem pedig a tervezéstől. Mást kell kitalálnom, ezen töröm a fejem, már jó ideje. Idén rosszkedvű vagyok, talán kicsit peszimista is. Talán borúlátásom oka ez a vacak, napfénymentes idő, s remélem az első napsugárral jókedvem, hitem is visszatér.
Néhány kép, komment nélkül
